Távol az otthontól, külföldi magyarok

Kezdem azzal, hogy utalnék Zoli blogjára, életére. Jó volt olvasni, hogy annyian szeretik öt ismeretlenül is, jó érzés tudni, hogy ennyi jó ember van még a Földön.Sokszor sajnos épp az ellenkezöjét tapasztaljuk az életben. Amit Zoli tett, ahogyan nekivágott a világnak és ahogyan harcol, az mindenképp tiszteletre méltó. Szeretem az olyan embereket, akik nem nyavajognak hanem tesznek azért, hogy jobb legyen az életük. Ö tett érte, mégis van még mit alakitania a dolgain hogy elmondhassa hogy igazán boldog. Remélem hamar megkapja majd amire vágyik és teljes lesz a boldogsága! Már az is igen nagy szo, hogy ilyen messze az otthonától, családjától, egyedül olyan életet teremtett magának, hogy elmondhatja, hogy jobban él mint otthon. Ez szép! Néha van hogy elgyengül az ember, lehet, hogy épp nincs több gondja mint volt, egyszerüen csak belefáradt. Olyankor a legaprobb gondot is nagy fájdalomként éljük meg.
Ahogy olvasgatom a blogját, feltünö, hogy mennyire másképp irunk. Persze itt csak a magánéleti részre gondolok, nem Amerika bemutatására. A blogjainkat olvasva az én világom az övé mellett egy kis rózsaszin felhökben uszkáló "Barbie dream"-ként irható le leginkább. Legalább is én igy látom.

Én is itt vagyok, ahogyan ö, én is küzdök azzal hogy távol vagyok a családomtol, barátaimtol, idegen országban, idegenek között, mégis az én problémáim eltörpülnek az övéi mellett, hisz én mondhatom, hogy egy kész életbe "ültem bele", nekem nem kellett (vagy nem úgy kellett) harcolnom azért hogy kijöhessek ide, hogy maradhassak(nem is akartam soha idejönni), hogy valaki végre normális fizetésért felvegyen dolgozni, hogy a munkám meg is maradjon, nem kell olyan dolgokkal kinlodnom amit papirok nélkül esetleg lehetetlen vagy iszonyu nehéz megkapni. Szinte a kezembe nyomták az amerikai állampolgárság lehetöségét, van biztositásom, van munkám, járhatok iskolába, teljes jogu lakosként kezelnek mindenhol az országban, tiszta jövöm van itt. Mégis sokszor nehéz.

Pontosan 1 éve jöttem el Magyarországról. Azóta az internetet nem számolva nem láttam a családomat. Szüleimet, testvéreimet, barátaimat.Igazából csak most kezdem hiányolni a magyar társalgást, azt, hogy néha a barátnömmel beüljünk Egerben egy koktélra egy csajos csevejre, vagy hogy a kistestvéreimmel játsszak, anyával üldögéljek az udvarán a gyönyörü virágai között vagy egyszerüen csak sétáljak az utcában ahol felnöttem, ahol minden füszálat ismerek már.  Igaz, hogy az út hazáig rengeteg pénzbe kerül, de megtehetem, hogy évente vagy kétévente hazamenjek 1 vagy 2 hétre és aztán mindenféle probléma nélkül, lelkileg megerösödve, feltöltödve visszajöjjek, hogy folytassam tovább az életemet ott ahol abbahagytam. Annak, aki ezt nem teheti meg, aki hiába hiányolja a családját, hiába talán az anyagi háttere is megvan arra hogy hazamenyjen de mégsem teheti meg, mert azzal több év kemény munkáját teszi semmissé hisz nem jöhet vissza, annak borzasztó kemény lehet ezt megélni. Amikor lelkileg padlón vagy, senki nincs akihez szólhatnál, aki megértené min mész keresztül, és két lehetöséged van. Vagy kinlódsz tovább kitudja meddig, vagy hazamész a családodhoz, de akkor minden kárbavész amiért küzdöttél. Aki mindennek ellenére harcol, és hangsulyoznám, hogy nem más nyakán élösködik, nem sajnáltatja magát hanem saját maga küzd meg mindenért, ugy, ahogyan Zoli is teszi, na az ilyen embert tisztelem. Nagyon örültem annak, hogy Zoli közelebb költözött hozzánk, igy személyesen is megismerhettem, mert hiányoznak már a barátok, és benne egy igen jo barátra találtam, ez mellett örülök neki, ha egy kicsit ö is igy gondolja ezt. Ugyan a problémáink nem teljesen egyek, mégis azt hiszem részben azért átlátom miken mehet keresztül, vannak közös fájdalmaink. Jó érzés, hogy ha neki elmondom ö tudja miröl beszélek, és jó érzes az is, hogyha ö elmondja nekem és látom hogy egy halvány vigaszt is jelent neki a reakcióm.

Annak is nagyon örülök, hogy sikerült találnom egy kedves, magyarul beszélö bolgár lányt itt Phoenixben, akivel barátok lettünk. Mira, igaz hogy egy órányira él tölem, mégis az az egy óra semmi itt. Föleg ha egy barátról van szó. És ott van a szintén magyar Betty is, aki ugyan iszonyu messze, a keleti parton él, mégis barátként gondolok rá, mert ö pedig szinte teljesen azon megy át, amin én. Összegezve a dolgot, 1 év alatt 3 magyar/magyarul beszélö barátot találtam az Egyesült Államokban, és büszke vagyok rá, hogy megtisztelnek a barátságukkal és remélem idövel mégközelebb kerülünk majd egymáshoz!

Sok külföldi magyar kerüli más magyarok társaságát, részben a rossz tapasztalatok miatt, részben gondolom felvágás is lehet egyesekben, nem tudom. Találkoztunk már ilyenekkel. Csalódtunk is már. Mégis ugy gondolom, nem szabad általánositani. Nem szabad elfordulni egymástól csak mert valakik elötte átvertek, megbántottak. Ha Géza és Gizi Dallasból bunkók voltak velem, vagy kihasználtak, söt rajtuk kivül eddig mindenki, az nem jelenti, hogy Béla is ezt fogja tenni. Hisz Béla nem Géza és nem más. Ö Béla, akit még nem ismerek. Ö talán ugyanugy gondolkodik ahogyan én. Nekem sem esne jol, ha engem vennének egykalap alá Gizivel. Szerintem mindenkinek adni kell 1 esélyt hisz bármi lehet belöle. Akár egy életre szóló barátság, vagy szerelem is ami az egész életedet beragyoghatja. Én biztos hogy soha senkinek nem forditanék hátat anélkül hogy megismerném. Föleg azért sem, mert távol a családtól, idegen földön egy barátnál nem hiszem hogy létezik fontosabb dolog. 

Zoli! Javitottam, remélem igy jobban tetszik. Hehe....